Bohémság a Grand Hotelben
Posted on 05 október 2010
Vannak dolgok, amikről az ember szívesen beszél a nagy nyilvánosság előtt. Élményeit, boldog pillanatait barátaival is meg tudja vitatni, szubjektív érzéseimet én személy szerint mégis akkor tudom igazán tisztán megosztani, ha arra az egész nagyvilág figyel.
Az idő minden élményt megszépít, ám a részletek gyakran a feledés homályába merülnek. És habár a most következő utazás jó ideje volt már, tisztán emlékszem minden egyes momentumára, a maradandó élmény minden apró pillanata örökre bevésődött a human winchester-be.
Akkori párommal, aki főszerkesztőm is volt egyben, rengeteget utaztunk. Hol a munka, hol a kikapcsolódás vezérelt minket, amikor a világ legkülönbözőbb pontjait jártuk be, Venezuelától az Akropoliszig. Mégis volt egy állandó program az évek során, az elmaradhatatlan őszi Tátra túra. Korábban ez az úticél, mint aktív sportolási program szerepelt a nyaralásaimban, később azonban ez jól megérdemelt pihenésre módosult. A Magas-Tátra friss, üde levegője, az őszi köd titokzatossága és az odavezető út kalandja minden alkalommal alkalmas volt a nyugalom megteremtésére.
Akkoriban még nem volt elterjedt és sikeres felület a külföldi szállodafoglalásra, és az életmódunk is valahogy a kiszámíthatatlan spontenitáshoz állt közelebb.
Az utazást a hosszas és alapos előkészülés helyett egy gyors bőröndpakolás és egy autóbérlés előzte csak meg. A pár száz km-es utat számtalanszor bejártuk már, azt is pontosan tudtuk, hogy ettől függetlenül ezúttal is garantáltan el fogunk tévedni. Az elhúzódó értekezletek miatt csak a késő délutáni órákban indultunk útnak, érkezésünkkor a Magas Tátra bódító sötétsége, és áthatolhatatlan ködfelhője fogadott. 3 napot terveztünk itt tölteni egy kényelemre, patinás hangulatra és kiterjedt wellness komplexumra mindenképpen sokat adó szállodában. A korábbi utakról pontosan emlékeztünk, hogy két, klasszikus értelemben vett Grand Hotel található a környéken, a mi választásunk a Stary Smokovec-ben álló, 4 csillagos Grandhotelre esett. A kiválasztási szempont kulcspontja volt, hogy előbb találtunk ide.
Foglalásunk nem lévén csak reménykedni mertünk abban, hogy akad számunkra egy minden igényünket kielégítő szoba. Ugyanennyire bíztunk abban is, hogy a késői érkezéstől függetlenül lesz még lehetőségünk kipihenni az út fáradalmait a wellness részlegben….
Küldetés teljesítve! Az előzékeny és segítőkész recepción pillanatok alatt megtörtént a check-in, ennek ellenére mire feleszméltünk, csomagjaink már tágas, erkélyes lakosztályunkban várták, hogy kibontsuk őket. Realizálva a hátunkról levett terhet, és tudva azt, hogy hosszas autózást már nem tervezünk aznapra, egy ellazító pohár bor és némi füstölés erejéig behuppantunk a szalon bár archaizáló hangulatú, roppant kényelmes foteljeibe. 
Itt említeném meg a személyzet kvalitásait: amellett, hogy a londiner fiútól a főportásig ott-tartózkodásunk teljes idője alatt mindenki készségesen rendelkezésünkre állt, családias, de mindenképpen bensőséges hangulatot ébresztett bennünk, hogy bár egyik félnek sem okozott volna problémát valamely nemzetközi nyelv használata, a személyzet nyelvtudásuk szintjétől függetlenül mindent elkövetett annak érdekében, hogy legalább pár kedves szót magyarul szóljon hozzánk. Briliáns!
A rövid ejtőzést követően utunkat a wellness irányába vettük. A késői órákban unikális élmény volt, hogy az egész komplexumban csak mi gondoljuk azt, hogy pancsolni, szaunázni, a gőzben izzadni, vagy éppen a jacuzziban ellazítani irodákban megfáradt hátainkat éppen ezekben az órákban kell. 
Az itt töltött idő felénél kedvesen jelezte az éjszakás bárpultos, hogy a részleg fél órája zárt be, őt otthon várja szerető családja, de boldogan készít nekünk még egy búcsú italt, és kedvünkre maradhatunk, csak jelezzük majd odafenn, ha zárhatják a helyiséget. A döbbenettől, amelyet ez a fajta rugalmasság és vendégszeretet kiváltott belőlünk, habogva próbáltuk elremegni gyors rendelésünket és hálánkat. Valamikor az éjszakai órákban mentünk mentük fel szobánkba, mikor már határozottan idejét éreztük az alvásnak. Aki töltött már órákat párjával kettesben egy a kedvükért nyitva tartó wellnes komplexumban, pontosan érti, hogy ilyenkor az ember már tényleg csak egy jó szivart, és talán egy kis brandy-t kívánhat. Brandy a minibárban, szivar a bőröndben, kilátás az erkélyről, álomba merülés a királyi ágyban. Élni tudni kell!
Másnap későn keltünk. A hétköznapi menetrendünk sem követelt meg tőlünk hajnali kelést, de az utazások alkalmával minden esetben biztosak voltunk benne, hogy a reggeli meghatározása a következő: Az, amit garantáltan lekésünk! Így is történt. Elhatározásunk szerint aznap Lengyelországba készültünk látogatóba, amihez minden szükséges térképet és tájékoztatót megkaptunk a ránk kissé csodálkozó arccal néző, ám szó szerint bűbájos recepciós személyzettől. Udvarias és roppant diplomatikus érdeklődésére, miszerint előfordulhat, hogy egy picit már késő az órai egy lengyelországi egynapos túrához, mosollyal az arcunkkal próbáltuk megnyugtatni az ifjú hölgyet, hogy ne izguljon, nem most indulunk, előtte még mindenképpen szeretnénk megreggelizni. Délben. 
Az étteremben helyet foglalva egy könnyed, frissítő, egészséges étkezést követően (sztrapacska, vadas mártás, pirított bélszín knédlivel) felkerekedtünk utunkra. Precíz napirendünkbe az esti órákban való visszaérkezést követően egy rövid gőzölgést terveztünk csak be. Hajnali 3-kor való érkezésünkkor eltekintettünk ettől. A másnap már tényleg a pihenésről szól. Ebéd a Lomnic csúcsán, többezer méter magasban, délutáni szieszta az aheti összes jelentős magazin átolvasásával a kandalló és pár pohár finom vörösbor mellett a szalonban, este rövid séta a parkban újdonsült barátainkkal, egy rövid szaunázás, és egy hosszúra nyúlt vacsora, tele romantikus ígéretekkel, az elmúlt napok élményeinek felelevenítésével. A pihenés és a kettesben töltött idő meghitt környezetet teremtett, a Grandhotel hangulata pedig megóvott minket az amúgy sem zajos külvilágtól.
A hazaút mindig vegyes érzéseket ébreszt. Nem szeretünk visszatérni a hétköznapok mókuskerekébe, megfogadjuk, hogy legszívesebben itt élnénk le egész életünket, mégis valahányszor belépünk saját előszobánkba, elfog minket a „home, sweet home” feeling. Nekünk sem ment könnyen az indulás, lassan, ráérősen pakoltuk be csomagjainkat, mígnem váratlanul megcsörrent a szobatelefon. A parkoló-őr jelentkezett be, kedvesemen hirtelen átfutott a rémültség érzése, hogy biztosan most fogunk rossz hírt kapni. Arcán a félelem vonásait a döbbenet, az értetlenkedés, végül egy hatalmas mosoly váltotta fel. Kérdőn és értetlenül néztem rá, nem értettem miért üzeni a lentieknek, hogy rögtön megyünk. A rá jellemező hanyag mozdulattal, átnézve válla fölött fordult felém, s csak ennyit mondott 
„Útban vagyunk kicsim, jön a Bözsi!” . A hülyeség köreinkben teljesen hétköznapinak számít, ezt az üzenetet mégsem tudtam hova tenni. Mit sem értve elhagytam a szobát, utána akartam járni a dolgoknak. Kicsekkolás (igazi szép magyar szó) közben az éppen érkező budapesti vendégek is megkapták az intelmet, miszerint a főbejárat előtt parkolót mielőbb el kell hagyniuk. „Már megint az a Bözsi!” Igen. II. Erzsébet Brit uralkodó utazási protokollja szerint ugyanis csak és kizárólag kastélyszállóban lakik, amennyiben erre lehetőség van. Miután Pozsonyban nincsen ilyen szintű és a különböző előírásoknak mindenben megfelelő hotel, az uralkodó szlovákiai ott-tartózkodása alatt a „mi” hotelünkben szállt meg. Élni tudni kell!
Beküldő: Rapp Gusztáv
Még nincs válasz. Legyél Te az első hozzászóló!