Isztambul – Kelet kapuja
Posted on 29 augusztus 2011
Mesés kelet! Varázslatos kelet! Ilyen szavak csengnek az ember fülébe, mikor azt a szót hallja: Isztambul, Bizánc, vagy Konstantinápoly! Bizony régi álom válhatott valóra 2007 tavaszának egyik csodálatos reggelén: mikor felébredtem már tudtam, hogy aznap este Isztambulban csodálatos városában hajthatom álomra fejem… Apukámmal és öcsémmel utaztam oda Minket is elsősorban az Aya Sophia, a Galata-híd, a Galata torony, a Hippodrom, a Kék mecset, a Yerabatan-ciszternák és a híres Sirkeci pályaudvar hozott lázba, és nem pedig, a fűszerbazár. És akkor még meg sem említettem azokat az Isztambulban játszódó filmeket, amelyek még gyermekkoromban repítettek oda engem, a tv képernyőjén keresztül! Ilyen volt a James Bond/007 sorozat, mára már klasszikussá vált epizódja: az Oroszországból Szeretettel, vagy a másik nagy „Isztambul klasszikus”: Agatha Christie „Gyilkosság az Orient Expresszen”című műve. 2007 tavaszán úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább és elkezdtem a szervezést. Egyik kolléganőmtől kaptam egy szálloda címet (a szálloda neve: Hotel Legend, és bent található Isztambul központjában, öt percre minden fontos dologtól) és interneten azonnal le is foglaltuk a szállást! Kolléganőm megnyugtatott, hogy tetszeni fog a város, és ne aggódjunk, ezek törökök és senki nem akar majd ránk tukmálni semmit megvételre. Ez egy más világ, mint mondjuk Egyiptom… Ekkor még nem sejtettem mennyire igazat mond! Pár nap múlva megvettük a repülőjegyeket és bevásároltunk útikönyvekből. Néhány nap múlva megérkeztünk Isztambulba. Jó egy órába telt mire beértünk a szállodába. A foglalásunk rendben, de csak kétágyas szobájuk volt! Sebaj, kaptunk egy „suit”-et, egy „lakosztályt”, ami egy picit tágasabb szobát jelentett, és azt, hogy betettek nekem egy pótágyat az ablak alá… Volt viszont egy teraszunk, ami a kertre nézett és nagyon hangulatos volt. Kipakoltunk, és megérkezésünk örömére kinyitottunk egy üveg vörösbort. Kényelmesen helyet foglaltunk a székeken és koccintottunk a teraszon: megérkeztünk! Átöltözés után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni és megpróbáljuk magunkba szívni Bizánc atmoszféráját! Ezért felszerelkeztünk a fotógépekkel, a kamerákkal és gyerünk, irány az óváros! Ekkor már kellemes délutáni napsütés volt. Mivel közel laktunk a volt lóversenypályához (a hippodromhoz), úgy határoztuk, hogy itt kezdjük az ismerkedést Isztambullal. Kilépve a szállodánkból jobbra fordultunk, majd lesétáltunk úgy 150 métert. Ekkor hirtelen kitárult a tér és ott találtuk magunkat a hippodromon.
Velünk szemben magasodott a Kék-mecset és hat darab csodálatos minaretje. Az első dolog, amibe belebotlottunk az Konstantin oszlopa volt! Rengeteg ködarabból volt összerakva, helyenként már ki is estek belőle darabok, de a teteje egészen épen megmaradt. A következő „látnivaló” a csodálatos, 5 méter magas, bronz, csavart vagy tekert oszlop, amit kígyós oszlopként is ismerünk. Ezt még Nagy Konstantin hozatta a görögországi Delphi, Apolló-szentélyből és három, egymásba csavarodó kígyót ábrázol… Állítólag a kígyók feje régen egy állandóan füstölő vázát tartott, azonban mára ennek hűlt helye, s az eltűnt kígyófejekből is csupán egyet leltek meg a régészek! Ezután bementünk a 6 minarettel rendelkező, híres Kék-mecsetbe. Illetve bementünk volna, ha nem lett volna zárva! Így, csupán az udvarára jutottunk. De már az is fantasztikus volt! Az ajtók és ablakok kidolgozása, a padló mind-mind az itteni mesterek munkáját dicséri. Nem időztünk itt túl sokat, várt még ránk Isztambul… Már csak azért is sietnünk kellett, mert a nap már vészesen igyekezett elbújni, a Hippodromot körülölelő házak és szállodák tetői mögött. Egyébként a Hippodrom maga egy végtelenül kellemes hely. Szinte egymást érik a hangulatos, szolid kis kávézók, teázók. Kellemmel invitálják az embert arra, hogy beüljön, és elfogyasszon egy igazi török kávét egy vízipipával… Kicsit olyan, mint Rómában a Piazza Navona, csak ez Isztambulban található.
A következő „dolog” ami megragadta figyelmünket egy hieroglifákkal (amik, szinte teljes épségükben vészelték át az elmúlt három és fél évezredet!) teleírt egyiptomi obeliszk volt. Ez volt Theodosius obeliszkje, aki Egyiptomból szállítatta Isztambulba. Mint megtudtuk, ezt a nagy kődarabot, Egyiptomban emelte III Tuthmoses fáraó, i.e. 16. században! Miközben ide szállították 3 darabba kellet vágni, mert csak így tudták megoldani a szállítást. Újra felállítani pedig sohasem tudták! A mostani, 19 méter magas „darabka”, az eredeti (60 méter magas), három részből álló obeliszknek csupán a teteje… A Hippodrom utolsó érdekessége, mielőtt elhagytuk, a híres díszkút volt, amelyet csak Vilmos Császár kútjaként ismerünk. A nyolcszögletű, kupolás, kedves kis épületet a német uralkodó adományozta Isztanbulnak, hálája jeléül, a törökök vendégszeretetéért. Biztos jól érezhette magát, 1898-as itt tartózkodásakor, ha egy komplett kutat adott ajándékba… Mi azonban folytattuk utunkat a nagy kedvenc, az Aya Sophia felé. Mivel jócskán benne jártunk már késő délutánban, és mivel az Aya Sophia (jelenleg már múzeumként funkcionál), már bezárt, ezért úgy határoztunk, hogy csak kívülről nézzük meg, s majd másnap váltunk jegyet s sétáljuk végig az épületet. Hihetetlen, terrakotta-vörös színe volt és olyan hatalmas, lenyűgöző ormai, minaretjei, és – ami a lényeg – történelme. Mindhárman földbe gyökerezett lábbal álltunk és csodáltuk az időtlenség eme mementóját. A villamos vonalán haladva a Topkapi Seray felé vettük utunkat. Kedves kis házak mentén haladtunk és ajándékbolt, ajándékboltot ért. Majd egy hihetetlen megoldást láttunk: a villamossín, ugye, párhuzamosan fut egymás mellett (akárcsak nálunk, otthon a körúton) azonban pont a nyomvonal vezetésében, nőtt, egy több száz éves platánfa! Nálunk minden további nélkül kivágták volna, de itt nem! Itt a villamossín kikerüli, a platánfát (egyik jobbról, másik balról) és aztán, mintha mi sem történt volna, folytatja útját az eredeti nyomvonalon! Elhaladtunk a Hotel Orient Express és a Hotel Seres mellett, majd egyszerre kinyílt a tér, és ott álltunk az Aranyszarv-Öböl előtt, tőlünk jobbra pedig a Sirkeci-pályaudvar impozáns épülete emelkedett…Ide fut be minden évben egyszer, hatalmas ünneplés és ünnepélyes fogadtatás keretében, a híres Orient-Express! A pályaudvar két vágányból és hozzá tartozó régi – építészetileg is csodás – épületből áll. Bementünk és szinte azonnal megtaláltuk a két vágányt és, a híres vonatról elnevezett és pazar, Orient Expressz éttermet. A falakon a Sidney Lumet által rendezett film-klasszikus, a „Gyilkosság Orient-expresszen” jelenetei, képekben bekeretezve. Szinte megelevenedett a film! Mintha magam is benne lettem volna a történetben s szereplőjévé váltam volna a filmeposznak Még pár fotót készítettünk az étterem peron felőli oldaláról is, majd folytattuk utunkat a Galata-híd felé…
Ekkor már erőteljesen sötétedett, és csupán annyi időnk maradt, mielőtt a nap végleg alábukott, hogy a hajóállomás gyalogos felüljárójáról, néhány képet készíthessünk a városról alkonyi fényben. A szó szoros értelmében mindent aranyszínűre festett a lenyugvó nap, tehát, nem véletlenül hívják ezt, az előttünk elterülő részt, Aranyszarv-Öbölnek! Csodálatos látványt nyújtott amint hajók jöttek-mentek utasaikat szállítva! Az emberek színes forgatagát 10-15 perc múlva magunk mögött hagytuk, s utunkat a szállodánk irányába folytattuk. Másnap reggel lifttel mentünk fel reggelizni. Mikor kinyílott az ajtó, verőfényes étterembe jutottunk. Svédasztalos megoldás volt, úgyhogy mindenki megtalálta, a saját íz és ízlésvilágának megfelelő ételeket. Leültünk egy ablak melletti asztalhoz és bámultuk az elénk táruló panorámát! Fantasztikus érzés így reggelizni, melynek minden pillanatát ki akartam élvezni, úgyhogy jó 40 percet eszegettünk. Körben a Márvány-tenger kékje csillogott, itt-ott hajók húztak hosszú csíkokat maguk mögött és ezzel mintegy felszabdalták a végtelen víztükröt. Felmentünk a parányi, keskeny lépcsőn a szállodánk tetejére, a tetőteraszra, innen élveztük, amint a nap, egyre magasabbra hág a végtelen égbolton. Ezután „felmálháztuk” magunkat az aznapi városnézésre. Irány Konstantinápoly óvárosa!
Mindjárt az utcánk végén, a (Divan Yolu caddesi irányába) található Nagy Konstantin császár oszlopa, amit itt csak „abroncsos oszlop”-nak neveznek. I.sz. 330-ban hozatta ide a császár az Apolló templomból s tetejére a saját maga szobrát állítatta. Aztán ahogy jöttek-mentek az uralkodók, ki-ki a saját szobrára cserélgette az oszlop tetején álló (immáron elavult, régi) szobrot. Itt nem is időztünk sokat, inkább irány a Galata-híd! A nap ekkor már nem spórolt energiáival, hanem ontotta a melegét kérés nélkül a glóbuszra. A Galata-hídról idősebbek is, fiatalabbak is markolták a horgászbotjukat erősen, és igyekeztek vizet facsarni a nyeléből. De halat, annál kevesebbet láttunk a gumicsizmás lábaiknál elhelyezett műanyag vödrökben… A hídon, sétálók, horgászok, és turisták hadai keltek át egyik partról a másikra! Bizáncban, bizony van élet! A Boszporuszon jól végig lehetett látni és messze, tisztán kivehető volt a híd, ami Európát összeköti Ázsiával. A Galata-hídon átérve ráfordultunk a Tersane caddesi-re és megkerestük a Tünel alsó állomásának bejáratát. Ez egy gyakorlatilag ugyanolyan szerkezet, mint a sikló Budapesten. Jó öt percet tartott ameddig felértünk a felső állomásra, az Istikal caddesi egyik végére! Elegáns házai a 19. század végén és a 20. század elején épültek. Sétánk közben meg-megálltunk és csak kapkodtuk a fejünket a szebbnél szebb épületeken, kapualjakon. 
Pár átvágás még a kis sikátorok között, és egyszerre előttünk emelkedett Agatha Christie által olyannyira preferált Pera Palas Oteli, azaz: a Pera Palace nagyszálló! Régi vágyam teljesedett be ekkor, mikor ott állhattam előtte, s tekintetem lassan felkúszhatott az épület homlokzatán… Itt voltam hát… Isztambul legpatinásabb szállodája az Istikal caddesi-től alig 200 méterre található! Falai közt megszállt Mata-Hari, VIII. Edward, Kemal Atatürk… hogy csak néhányat említsek a szálloda klientúrájából. És itt szállt meg Agatha Christie is! A krimi királynője, a mondén szálloda 411-es lakosztályban írta meg világhírű regényét: a „Gyilkosság az Orient Expresszen”-t.. Sajnos azonban zárva találtuk a főbejáratot! Jobban szemügyre vettük, s akkor esett le a tantusz: renoválni fogják! Abbéli csalódottságunkban, hogy nem sikerült bejutnunk a Pera Palace-be, úgy határoztunk: leülünk egyet kávézni! Választásunk a Tünel felső állomásánál található, kedves kis kávézóra esett. Leültünk a délutáni napsütésbe, a parányi (a szabadban csupán 3 asztalka állt) kávézó teraszán, és szemléltük az utca, az Istikal caddesi forgatagát, miközben a frissen pörkölt kávé illata terjengett körülöttünk, a levegőben Közben ide-oda kapkodtuk a fejünket, mert mint kiderült, egy filmforgatás kellős közepébe csöppentünk! Tőlünk csupán 2-3 méterre már a rendező osztogatta kéretlenül utasításait, és tudott mindent jobban a többieknél. Elfogyasztottuk hát finom kávénkat és folytattuk utunkat. Egyszer csak, a meredek utcácskáról hirtelen jobbra fordulva ott volt a torony! Hatalmas, 10 emelet magas épület. Közvetlen előtte az utca kis térré szélesedett, és úgy 50-60 méterre lehetett attól a ponttól ahol álltunk. Persze azonnal előkaptuk a fényképező gépeinket és én pedig, néhány snitt kedvéért, a kamerát… Úgy öt-hat lépést tehettünk éppen, a torony felé, mikor megszólalt a müezzin, imádkozásra hívó hangja. (Ma már nem egy erős torkú, erős hangú pasas ordibál a minaret tetejéről, hanem egy beprogramozott számítógép másodpercre pontosan elkezdi bömböltetni a minaretek tetején elhelyezett megafont!) Eközben odaértünk a toronyhoz, mely a város egyik legjellegzetesebb épülete. Az idők folyamán rengeteg funkciója volt a jelenleg is álló 1348-ban emelt toronynak. Volt börtön, obszervatórium és tűzvédelmi kilátó. Felmentünk a toronyba a benne működő lifttel. Volt odafent egy étterem, ami ízléstelen, lelakott, drága ám nem túl színvonalas. Kimentünk a torony teraszára és elállt a szavunk. Alattuk terült el egész Isztambul! Szinte teljesen végig lehetett látni az Aranyszarv-öblön, jól látszott a Boszporusz, a Galata-híd, a Topkapi, az Aya-Sophia, a Kék-mecset… és még sorolhatnám! Hihetetlen érzés volt ott állni, Isztambul „fölött” és szemlélni az alant elterpeszkedő és mindig nyüzsgő várost. Lejöttünk a toronyból és visszatértünk a mai nap csúcspontjához, az Aya Sophia megtekintéséhez! Leszálltunk a villamosról a Hippodrom végén és célba vettük az Aya Sophia épülettömbjét. Megváltottuk belépőjegyeinket, és jóleső izgalommal lelkünkben beléptünk mecset kertjébe. Szinte azonnal mellettünk termett egy pasas és roppant mód igyekezett ránk tukmálni magát! Elhárítottunk néhány próbálkozást, olyan, az imént aposztrofált önjelölt „idegenvezetők” részéről, akik „baksis” fejében végigvezettek volna bennünket az épületen Jó 80 méter kerti-séta után elértük az épület bejáratát. Balra tőlünk egy picinyke kávézó foglalt helyet, (kellemes kerthelységével a szabadban) jobbra tőlünk a csodálatos Aya Sophia! Lassan, beléptünk az ajtón, és ott álltunk a kereszténység, máig fennmaradt legöregebb templomában. Már a templomba lépésünkkor észrevettük a falakon található pazar arany mozaikokat, melyek keresztény képeket vonultatnak fel, szoros egymásutánban. Az épület közepére érve azonban valóban elállt a lélegzetünk. A „plafon” 55 méter magasságban leledzett a fejünk felett (a kupola szélessége 34 méter!) és szinte hihetetlen volt az az építészeti szaktudás és ismeret, amelynek már akkor birtokában voltak, mikor építették. Ott álltunk a világ egyik leglenyűgözőbb egyházi épületének belsejében. A neve: Aya Sophia, ami magyarul annyit tesz: Szent Bölcsesség. Egyetértettünk abban, hogy ez a templom a keleti kereszténység és a bizánci építészet abszolút csúcsa! Az épületet Nagy Konstantin császár építette az i.sz. 4. században, azonban (és ezt leírni is hihetetlen) i.sz. 404-ben (!!!) leégett. Azt írtam: 404-ben! Őrület! Még 1088 évet kellett várni és Kolombusz „felfedezte” Amerikát… Micsoda bődületes időbeli távlatok. A remekmű 537-re készült el, és mint tapasztaljuk, ma is áll! Az épület falai eredetileg olyan vékonyak és kecsesek voltak, hogy este, mikor egyszerre meggyújtották a belső tér összes gyertyáját, a távolból úgy tűnt, mintha a templom egy izzó, parázsló ékszerdoboz volna. Bár mi nem láttuk, de állítólag a mai napig itt őriznek számos keresztény ereklyét, mint például: Jézus keresztjének néhány darabját, Szűz Mária fátylát és a Krisztus oldalát megsebző dárdát is! Először a „földszintet” néztük meg s jártuk be, majd következett a galéria szint! Megtaláltuk azokat a félig előkerült és megtisztított arany mozaikokat, amelyeket jótékonyan levakolt az utókor, hogy így próbálja meg feledtetni a muszlim lakossággal, azt a tényt, hogy az Aya Sophia eredetileg keresztény templom volt! Jelenleg múzeum, de a helyiek nem vádolhatóak azzal, hogy nagyon kapkodnának eltávolítani a csodás keresztény arany mozaikokról (és itt a hangsúly a keresztényen van) a rajtuk lévő (és ez által a tekintetek elől elfedő) festék és vakolat rétegeket. Én nem tudom mennyit időztünk itt, de azt igen, hogy még maradtam volna…
Természetesen hosszan lehetne még ecsetelni azt sok-sok csodát, mely Isztambulban várja az embert, de erre itt és most sajnos nincs elegendő idő. Még csak annyit, hogy rövid, de tartalmas látogatásunkból nem maradhatott ki: a Yearbatan ciszternák, a Topkapi-Seray, az Archeológiai múzeum, ahol láthattuk Nagy Sándor szarkofágját! A Hotel Legend*** szívünkhöz nőtt: három napon keresztül ez volt az otthonunk, itt hajtottuk párnára a fejünket. Mikor utolsó sétánkról visszaértünk a hotelba megnéztem az órámat: volt még időnk egy italra. Jól esett a lobbyban leülni és inni egy pohár hideg üdítőt. Közben láttuk, hogy a volt szobánkat már takarítják. Szomorú voltam. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne most érkezni! Milyen jó lenne most kezdeni ezt a három napot. Megérkezett értünk a taxi. Kimentünk a szálloda elé, csomagjainkat bepakolták a csomagtartóba és irány a reptér. Az út a reptérig jó egy óra volt, megtapasztalhattuk, milyen is az igazi török dugó. A tengerparton (Kennedy caddesi) csak lépésben tudtunk haladni, aztán hirtelen, szinte varázsütésre megindult a kocsisor. A repülőn ülve szomorúan vettem búcsút a várostól. Otthon nem bírtuk megállni, hogy ne éljük át újra meg újra ezt a fantasztikus keleti utazást. Kameránknak hála jó volt a képernyőn ismét viszontlátni azt a sok szép helyet, amit felkerestünk rövid, de tartalmas utazásunk során. Ameddig élek nem felejtem el ezt az utazást, mint ahogyan egyik legkellemesebb kávézásunkat sem, az Archeológiai múzeum kertjében…
Beküldő: Bende Krisztián
Az élménybeszámoló nyereményjátékunkra érkezett, amiben prágai hétvégét sorsolunk ki.
Még nincs válasz. Legyél Te az első hozzászóló!