Párizs – a fények városa
Posted on 08 augusztus 2011
Sokat hallottam már a csodálatos és grandiózus Párizsról, a sugárútjairól, az épületeinek eleganciájáról, a Quartier Latin zegzugos kis utcácskáiról és hangulatos éttermeiről, valamint arról az életérzésről mely mindezeket megtestesíti. Ide utaztunk hát néhány esztendővel ezelőtt, hogy saját szemünkkel láthassuk mindazt a csodát, mely oly sok embert vonzott, s megbűvölt már a planéta legkülönfélébb részeiből. Szállásunk egy picinyke, ám annál hangulatosabb családi szállodában volt Párizs 15. kerületében, mely a Studio Hotel** névre hallgatott. A Rue de la Convention és a Rue de Vaugirard metszéspontjánál lévő kedves kis szálloda tulajdonosa, egy idős házaspár volt, akik hatalmas szeretettel és zéró nyelvtudással (megkövetem magam: csak franciául beszéltek) fogadtak bennünket. A szobánk apró volt, de kényelmes és mindennel felszerelt: a lap TV-től kezdve, a ruhásszekrényen át, egészen az íróasztalig bezárólag. Szállodánk helyzetét tekintve kifejezetten jól pozícionálta magát: a metró 40 méterre, az első kávézó 30 méterre, a „közért” pedig kereken 1 méterre (a szállodából kilépve jobbra az első ajtó) volt megtalálható! Poggyászunk kipakolása után innen indulhattunk felfedezni a francia fővárost, s kezdhettük el magunkba szívni és átérezni atmoszféráját! Első utunk hova máshova, mint a híres Notre Dame székesegyházhoz vezetett. Bementünk s megtekintettük ragyogó építészeti megoldásait, s méltán híres rózsaablakát. A Notre Dame azonban csak a kezdet volt, mellyel Párizs megajándékozott bennünket. Még aznap délután sorra került a Pont Neuf, a Szajna-part egy része, a Louvre (csak kívülről), a Rue de Rivoli, a híres üvegpiramis, az Arc de Triumph de Caroussel, a Tuileriák… felsorolni is nehéz! A további napok csak fokozták Párizs iránti szeretetünket, mely – a fények városából való távozásunkig – lassan szenvedéllyé növekedett!
Másnap reggel (a reggeli ugyanis nem foglaltatik benne a szobaárban) egy kedves kis kávézóban indítottuk a napot, mely a hangzatos: „Le St. Michel” nevet viselte. Mivel nem beszélek franciául, de más nyelveken igen, így kézzel-lábbal, valamint egy meglehetősen kevert angol-német-olasz hibrid nyelven sikerült két tejeskávét kérnem. Egy életre megtanultam, hogy franciahonban „cafe au lait” néven ismert az általam hőn szeretett típusa a reggeli italnak. Második napunkon a Trocadero, a Chaillot-palota, az Eiffel-torony, a Montmartre, a Sacre Coeur, a Place Pigalle, a Moulin Rouge, és a Latin-negyed került a teljesítendő látnivalók impozáns listájára! Ami akkor, ott, bosszantó és hosszú sorban állásnak tűnt az Eiffel-torony alatt, az most – ennyi idő távlatából – már kellemes emlékként dereng fel előttem. A véget nem érő, bosszantó sorban állás a Sacre Coeur-höz vezető „funicolaire”-hez, mára egy kellemes, pihenéssel vegyes ácsorgássá szelídült gondolataimban. A Latin-negyedben fáradtan megtett séta és egyik kis éttermében elfogyasztott estebéd pedig a legkellemesebb vacsoráim egyikeként maradt meg lelkemben. A Bd. Saint-Michel-en sétálgatva, kedvesemmel oldalamon, eszembe jutottak Ady Endre költeményének szavai: „Párizsba tegnap beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában halk lombok alatt, s találkozott velem.” Ott, akkor én is valami ilyesmit éreztem… Párizsnak csupán két nap elegendő volt ahhoz, hogy megigézzen s rabjává tegyen engem egy életre. 
Hangulata, atmoszférája semmihez sem fogható! Persze ugyanez elmondható Rómáról, Londonról, vagy Prágáról, de akkor is… Párizs az valahogyan: más! Utolsó reggelünkön csoda fogadott bennünket: akárcsak Itáliában szokás, itt is piacnap volt! Méghozzá nem is akármilyen! Szállodánktól a kávézónkig mindenki árulta a portékáját: sajtot, halat, lekvárt, mézet, felvágottat, sonkát és legkülönfélébb húsokat. Borzasztóan tetszett a vásárlók (háziasszonyok, nénikék, fiatalok) színes forgataga, amint épp kedvükre válogatnak a pultokon roskadozó kínálatból…Jó szokásunkhoz híven beültünk a reggeli kávénkat elfogyasztandó. Ekkor már – mint „bennfentes” párizsi lakos – egy „bonzsú-ral” köszöntöttem a pincért, majd egy tökéletesen kivitelezett: „dö káfé olé szilvu plé-val” toldottam meg a megkezdett mondatot. Mondanom sem kell, hogy ez a nap sem a tétlenség jegyében telt el: az Abesses metróállomás (tökéletes állapotban megmaradt szecessziós csoda!), a Madeleine-templom, az Opera, a Vendome-tér, a Sorbonne egyetem, a Jardin du Luxembourg, és egy hajókázás a Szajnán volt a menü! S bizony igaz, hogy Párizzsal nem lehetett betelni. Minél többet látott belőle az ember annál jobban szeretné megismerni! Ilyetén képen voltunk ezzel az érzéssel mi is! Utolsó napunk reggelén szomorú szívvel jelentkeztünk ki rövid tartózkodásunk alatt számunkra hajlékot adó szállodából. Csomagjainkat elhelyeztük a recepció melletti szobácskában és utolsó felfedezőutunkra indultunk el Párizsban. Ezúttal – a teljesség igénye nélkül – a Szent Lajos sziget, Champs Elysées, Invalidusok-dómja került górcső alá. Jól esett a rengeteg séta után megpihenni egy padon, s élvezni a párizsi napsütést. Már alaposan benne jártunk a délutánban, mikor szállásadóinktól végső búcsút véve, csomagjainkkal kezünkben kimentünk a repülőtérre. Szép volt, jó volt, de sajnos rövid volt. Mindazonáltal bizton állíthatom, hogy visszatérünk még ide! Lehet, hogy nem idén, lehet, hogy nem jövőre, de hogy visszatérünk, az bizonyos! Párizs szépsége, bája, titokzatossága rabul ejtett minket is! És bizony ebből a béklyóból, nem lehet szabadulni… de, hogy őszinte legyek, nem is igen akarunk!
Beküldő: Bende Krisztián
Még nincs válasz. Legyél Te az első hozzászóló!